CIKKEK

Az interjú-sorozatban bemutatkoznak a tanítványaim, így közelebbről is megismerhetővé válnak, jobban láthatóvá és érthetővé válik, hogy ki hogyan indul neki ennek az útnak, illetve hogy mit ad a részvevőknek ez a tanfolyam. A most következő részben Sipivel olvashattok interjút, aki a tanfolyam elvégzése óta jópár képzést kísért végig segítőként is. Aki kérdez: Pap Judit – innentől átadom neki a szót!

Mesélj kérlek pár szót magadról, és arról, hogyan kerültél anno a polinéz masszázstanfolyamra.

Sziasztok! Hululu mindnekinek! 🙂 Sipi vagyok, aki nagyon szeret masszázst adni és kapni is. Baksát én egy közös barátunk révén ismertem meg. Tőle tudtam, hogy Anna polinéz masszőr, és oktató. Éppen egy új életszakaszom elején keresett meg Anna, hogy érdekel-e engem a tanfolyam. Természetesen, hogy milyen változás ment végbe az életemben, erre utólag vannak gondolataim, akkor erre nem gondoltam. Viszont, ahogy Baksával beszéltem a tanfolyamról, elkezdett egyre jobban vonzani a képzés, és hogy egy számomra újfajta önismereti útra lépjek rá, a bodywork segítségével. 

Milyen elvárásaid, céljaid voltak a tanfolyammal kapcsolatban? Voltak-e félelmek benned?

Annyit tudtam, hogy jó lenne, ha tudnék egy újabb masszázst, amit szeretek csinálni, és hogy megtapasztaljam a bodywork hogyan hat rám. 
A masszázsképzésben az egyik legszimpatikusabb dolog is ez volt, hogy akik szeretnének ezzel a technikával dolgozni, azoknak saját magukkal is dolgozniuk kell, folyamatosan. Szeretem az önreflexivitást. Amikor hozzáérek egy másik személyhez, tisztában kell vele lennem, hogy ezzel hatással vagyok nemcsak a vendégem testére és izmaira, de a lelkére és elméjére is. Minden érzésnek van helye és ideje a masszázs során, azok megélésének lehetősége, és megtartása ugyanúgy a masszázshoz kapcsolódnak, mint az izmokon való mozdulatok sorozatának kivitelezése.

Mi számodra a legfontosabb, amit megtanultál a tanfolyamon? Mi a különbség a tanfolyam 20 napja előtti, és utáni éned között? 

Van saját hangom, a hangom az enyém.  Ez nem annyira elvont, mint amilyennek elsőnek tűnik. Képzeld el azt, amikor éppen feleltél egy órán, és annyira szorongtál, hogy a hasad befeszült, és ezáltal a hangod kicsit megváltozott tőle. Nekem ez 30 éves koromban tűnt fel, hogy amikor beszéltem, mindig haspréssel történt. Éreztem, hogy nekem más a hangszínem. Külső fülnek nem tudom, hogy feltűnő-e a változás, de nekem, a belső hallásommal nagyon érződik, hogy más a hangom, amióta nincs egy állandó feszülés a gyomromban.

Tapasztaltál-e változást a mindennapjaidban a tanfolyam hatására – akár magánéletben, akár a munkádban, hivatásodban?

Az első és legfontosabb, hogy bátran lehetek önmagam! Ezzel párhuzamosan, pedig hogy én továbbra is szembe akarok nézni a félelmeimmel, mivel a számomra negatív élmények megélésének elfogadása eredményezett már minőségi változást az életemben. Például a biztos egzisztenciám feladtam a vállalkozói lét szabadságáért. Vagy a jól megdolgozott gyermekkori sérülés lehet egy erőforrás. Vagy, hogy az agressziótól mint fogalomtól nem kell félni, az is lehet egy eszköz, természetesen itt nem a fizikai agresszióra és bántalmazásra gondolok.

Van-e olyan korábban tudattalanul működő mintád, sérülésed, amelyre a tanfolyam világított rá, illetve amivel kapcsolatban jelentős változásokat indított el benned a tanfolyam? 

A hangommal együtt, a megfelelési kényszerem is sokat oldódott. Egyre jobban közelebb kerültem a saját szükségleteim felismeréséhez, ezáltal lehetőséget teremtve, azok pótlására, töltésére. 

Mit jelent számodra a polinéz masszázs? Miért szereted adni, illetve kapni?

Amikor rájöttem, hogy egy polinéz masszázzsal tudom tölteni a szeretet, figyelem, érintés, odafigyelés, szabadság “tartályaimat”, akkor egy megkönnyebbülés fogott el. Lett eszközöm arra, hogy a szükségleteimnek újabb energia löketet adjak. Sokszor pedig megakadunk annál a résznél, hogy édesanyám így-úgy viselkedett velem (düh), édesapám pedig, “nah arról pedig inkább ne is beszéljünk” (tagadás). Holott nemcsak anyai hiányokat tud tölteni a polinéz masszázs, hanem férfi, apai érintéseket is. Ahogy tapasztalom, és ahogy tanultam, nagyon sok személynek van traumája, amiket férfiak okoztak. Ehhez szeretnék egy lehetőséget biztosítani, azoknak, akik már eljutottak oda,hogy szeretnének érintéseket kapni egy férfitól, amelyek határtartóak, és lágyak. Legyen számukra egy biztonságos környezet, ahol ezt megtehetik.

Masszírozol a tanfolyam óta – akár családtagokat, akár vendégeket, vagy tervezel ezzel foglalkozni a későbbiekben?

Hivatásos masszőrként dolgozom, én üzemeltetem a Sipos Masszázs facebook oldalt.

Hogyan írnád le a tanfolyam lényegét 1-2 mondatban az érdeklődők számára? Mi történik itt? 

Jelenben élni csodálatos. Lehet feltűnik a múlt árnya, vagy a jövő félelme, de a most éppen történik veled.

A tanfolyamokon rengeteget dolgozunk a határokkal: Judit gondolatai ma épp ekörül keringenek ebben a bejegyzésben.

Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De nagyon szeretem azt is, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.

A polinéz masszázstanfolyam nagyon sokat segített nekem abban, hogy rálássak a működéseimre, önszeretet és határvédelem témában is. 
Anélkül, hogy megtanulnánk nemet mondani, nem tudunk tiszta szívvel igent sem mondani. Ezt a mondatot sokszor hallhattuk Annától a tanfolyamok során. Nekem pedig az első szinttel elindult egy máig tartó folyamatom, amelyben tanulom a nemet mondást. Tanulom határaim felismerését és képviselését.

Mik is a határok? 
Mi a különbség határok és korlátok között? 
Tudod, hol vannak a határaid?
Hogyan reagálsz konfliktushelyzetben?
Ha nemet mondasz a másikra, azzal lehet, hogy épp igent mondasz magadra.
Ha igent mondasz másra, azzal lehet, hogy egyben nemet mondasz magadra.
Az önszeretet hiányával együtt jár a határok tudatosításának, védelmének a hiánya is.
Félelmek, hiedelmek miatt saját határaimat nem védtem, mások vélt határait annál inkább tiszteletben tartottam. 
Félek meghúzni a határaimat, mert akkor nem felelek meg, elutasítanak – és én is úgy érzem, hogy ezzel a reakcióval elutasítom őket.
Félek megközelíteni mások határait, túlvédem azokat. Sokkal egyértelműbben felismerhetőek – vagy nem is, csak ügyesen beléjük projektálom, és sokkal egyértelműbben tiszteletben tarthatóak, mint a sajátjaim.
Kivetítem másokba a saját határaimat is, és úgy bánok velük, ahogyan szeretném hogy velem bánjanak.
Nem kérek, nem kezdeményezek, nem közeledek, mert attól félek, ha megközelítem-átlépem mások határait, akkor elutasítanak, és azt nem tudnám elviselni, mivel kívülről várom a szeretetet, elfogadást.
Pedig amikor más konfrontálódik, határt húz – “elutasít engem”, akkor valójában az történik, hogy magát választja. Persze az is lehet, hogy ő is félelemből cselekszik, de mindenképp magát képviseli, róla szól a reakció, nem rólam. Gyakorolnom kell az olyan szituációkat, amikor kérnék, közeledni próbálnék, nemleges választ kapok, de attól még érzem a szeretetet, és az új kapcsolódási felület által mélyül a kapcsolat.
És fordítva is, tudatosan gyakorolni az olyan helyzeteket, amikor nemet mondok valakinek, de megmarad, sőt erősödik a szeretet, mert mélyebben megismerjük egymást ezáltal. 
Az a témakör is ide tartozik, amikor én “túlérzékenyen” reagáltam dolgokra, könnyen magamra vettem, megbántódtam. És volt, aki emiatt “túlvédett” engem, mert úgy érezte, nem bírok el mindent. Viszont ha úgy érzi valaki, hogy engem túl kell védenie, akkor benne van a pakliban, hogy a saját határait nem védi eléggé, nem tud teljesen önmaga lenni, ez pedig szintén eltávolodást, távolság érzést okoz hosszú távon.
Félek mélyen kapcsolódni, mert az a tapasztalat ivódott belém, hogy ilyenkor elutasítanak. 
Félek meghúzni a határaimat, vagy megközelíteni másokéit, mert elutasítanak. Tehát magamhoz és másokhoz sem kapcsolódom az elutasítástól való félelmem miatt.
Korábban úgy voltam vele, hogy a közelség együtt jár a határok hiányával. Tehát ha vannak határok, akkor távolság van. Ha képviselem a határaimat, akkor elutasítom a másikat, és távolság alakul ki.
De ez csak egy látszólagos közelség, amelyben magamtól viszont távol vagyok, és a másik felé sem mutatom meg valódi önmagamat.

Lehetséges úgy megtartani valakivel a közelséget, hogy közben képviselem a határaimat, és így magamhoz is közel vagyok?
El tudom-e képzelni, hogy ha meghúzom a határaimat, azzal nem utasítom el a másikat, attól még szeretem, szerethető maradok, nem távolodunk el egymástól?
El tudom-e képzelni, hogy ha vki képviseli a határait, azzal nem utasít el engem, szeret engem, nem távolodunk el egymástól?

Igen, ezt tanulom. Hogy lehet úgy MI-t létrehozni, hogy közben ÉN ne szűnjek meg. Sőt, – és ezt újra és újra lejegyzetelem még most is, ha szóba kerül például a női önismereti csoportban, annyira új információ – a konfliktusok által kerülünk közelebb egymáshoz. 

Mi történik nagyon sok esetben, ha megsértik egy határunkat? Nem szólunk időben, hanem gyűlik a feszültség, aztán kirobban. Nem tanultuk meg, hogy időben szóljunk, ha valami nem jó, mert nem reagáltak rá. 

A tanfolyamokon azon dolgoztunk-dolgozunk, hogy a határsértő dolgokat azonnal kimondjuk az adott helyzetben. De ez nem megy egyik pillanatról a másikra, sokat kell gyakorolni. Először csak a tanfolyami szabályok, keretek között, például amikor nálunk van a szó a megosztókörökön érezzük biztonságosnak, és megengedettnek, hogy kimondjuk. Ha ezt begyakoroltuk, és már több mintánk van rá, akkor elkezdhetjük “kint”, a való életben is alkalmazni. 

Nekem például egyelőre általában több napos, vagy akár hetes fáziskéséssel megy annak a közlése a másik felé, hogy valami rosszul esett, vagy határsértő volt számomra. De ez szuper eredmény, mert azt jelenti, hogy felismerem a határaimat, és ki is tudom mondani. Gyűjtöm a mintákat arra vonatkozóan, hogy attól még, hogy kimondtam, nem zuhant rám az egész világ, nem szűnt meg a szerethetőségem a másik számára, és nem távolodtunk el. Magam felé ellenben minden egyes ilyen lépéssel kimutatom a szeretetem. A másiknak pedig megmutatom a valódi énem egy darabkáját, és ehhez a kis határfelülethez jobban lehet kapcsolódni, mint egy határok nélküli, nem valódi énhez. 
Az a közelség, ami a határok nem meghúzásán alapul, az nem szereteten alapul, hanem félelmen, és nem is igazi közelség. Nem azért csináljuk, mert szeretjük a másikat, hanem valamelyik félelmünktől vezérelve. Amikor valaki meghúzza a határát és kommunikálja, az csodálatos, hiszen önszeretetet gyakorol. 

Amikor kommunikálom egy határomat, felelősséget vállalok magamért. Nem veszem át a másiktól a felelősséget az ő érzéseiért, amiket kiváltok azzal, hogy szeretem magam.

Milyen, ha kimondom, ha kiállok magamért?
Erőt, biztonságot adó, felszabadító, megnyugtató…
A határvédelem önszeretet. 
A határok megerősítése az önszeretet megerősítése.
Amihez jó, ha van egy kis harag is a tarsolyban, de ez már egy másik téma…

Pap Judit azt mondja el ebben a részben, hogy milyen változásokat hozott az életében az, hogy részt vett a Polinéz masszázstanfolyamokon.
Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De nagyon szeretem azt is, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.

Mi a legszembetűnőbb különbség a polinéz masszázstanfolyamok előtti és utáni énem között?

A tanfolyamok előtti életemet az a hiedelem uralta, hogy a kapcsolódás veszélyes.
Bizalmatlan voltam, nehezen engedtem közel magamhoz embereket. Életem legszebb emlékei egyedüllétben töltött pillanatokhoz kötődtek. Egyedüllétben tudtam leginkább magamhoz kapcsolódni. Társaságban nem tudtam megtartani a határaimat és nem tudtam magamon tartani a fókuszt. 
Az olyan helyzetekben, amikor egynél több emberrel voltam együtt, nagyrészt visszahúzódtam. A közösségi helyzetekben sokszor feszélyezve éreztem magam, főleg, ha egy helyben kellett több időt eltölteni. Rendszeresen előjött az elutasítottság, kívülállóság érzésem ilyenkor, amelyre a válaszreakcióm a menekülés volt – fizikailag eltávolodtam ilyenkor a helyzetből, amikor csak lehetett. 
Kapcsolataimban – párkapcsolaton kívül – az intimitás, testi közelség egyáltalán nem volt jelen. Gyermekkoromból ezt hoztam – a családi körben levés leginkább kellemetlen, feszült helyzetekkel kapcsolódott össze, az érintés, szeretet kifejezése, intimitás pedig nem voltak jelen a mindennapokban. Sokáig egyáltalán nem szerettem magam – nem csoda, hogy ha elutasítottam magam, akkor a külvilágban is elutasítottságot érzékeltem. 

A tanfolyamok során ráéreztem, milyen örömmel kapcsolódni, örömmel érinteni, együtt gyógyulni, töltődni. Mennyire fontosak a női közösségek, női kapcsolódások, és az, hogy az intimitást a mindennapokban is megéljük. Egyáltalán felismertem, hogy mekkora szükségem van erre, és lett rá mintám, hogyan lehetséges ezt megélni. Megmutatta a testem, mekkora hiány van benne az intim, szexualitás mentes érintésekből. Megtapasztaltam, hogy a közelség, kapcsolódás nőkkel lehet biztonságos, örömteli, és támogató. Nem lettem szuper közvetlen, azonnal feloldódó és másokhoz pillanatok alatt mélyen kapcsolódó ember. De lett egy képem az elfogadó kis csoportokról, amikben jó lenni, jó gyógyulni. Amilyen kapcsolódásokban szeretnék lenni. 

Ahogy teltek-múltak a tanfolyamok, egyre inkább magamon tudtam tartani a fókuszt akkor is, ha mások társaságában voltam. Egyre kevésbé éreztem az elutasítottságot – magamban, és így a külvilágban. Ha fel is bukkant a kívülállóság érzése, először a régi minta szerint reagáltam, kimenekültem. Aztán hamar visszatértem, mert rájöttem, az a megoldás, ha benne maradok a társaságban – csak úgy ott vagyok a térben, vagy belefolyok a történésekbe, tudatosítom, h a közösség része vagyok. És akkor csodálatos módon elmúlik az érzés. 

Sőt, mostanában tanulom – már a tanfolyamokat követően, Anna női önismereti csoportjában, hogy az még jobb, ha ilyenkor megosztom a többiekkel, miben vagyok. És tanulom, hogy szabad segítséget kérni, és segítséget elfogadni. Mert akkor még könnyebb. És mert ez a kapcsolódások lényege. Ez a tapasztalat pedig, miután a csoportokban pozitív mintákat gyűjtöttem róla, átültethető a mindennapokba is. 

Ami nem változott, hogy továbbra is igényem van a rendszeres egyedüllétre ahhoz, hogy fel tudjak töltődni. És ha túl sokáig nem tudok egyedül lenni, akkor azért jön elő a kívülállóság érzés és a menekülés reakció, hogy végre biztosítsam magamnak az egyedüllétet. Ennek tudatában előre tudok gondolkodni, tervezni és még időben megteremteni magamnak a szükséges egyedüllétet, hogy ne kelljen elindítanom a menekülős mintát. 

Mindenkinek mást ad ez a tanfolyam, és persze mindenkinek azt adja, amivel dolga van. Ahol éppen tart a folyamataiban, amilyen sérülései vannak, amire készen áll éppen, amennyire őszinte magával, amennyire beleengedi magát.

Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De nagyon szeretem azt is, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.
Pap Judit egy újabb nagyon fontos felismeréséről mesél az alábbi cikkében.

A tanfolyam legelső szintjén, az egyik bodywork gyakorlat engem rögtön nagyon mélyre vitt, megmutatott valamit, amivel aztán hónapokig foglalkoztam, illetve még most is foglalkozom.

Megmutatta, hogy a lehető legjobb helyre csöppentem .
Az anamnézisből – magzati koromról, születésemről és gyermekkoromról rendelkezésre álló információkból, és saját testem bodywork gyakorlatokban tapasztalt jelzéseiből szép lassan körvonalazódott, mi is történt velem életem első, meghatározó időszakában, és tudatosítani tudtam, milyen hatásai vannak ennek a sérülésnek még most, a jelenben is. A testem, a tudattalanom emlékezett, és most már a gyakorlatoknak hála vannak tudatos emlékeim is arról a vigasztalhatatlanságról, végtelen elkeseredettségről, halálfélelemről, amit átélhettem pici baba koromban. Nem is halálfélelem, hanem annak az érzése, hogy nem szeretnek, nem létezem. Ha nem tudok kapcsolódni ahhoz, ha nem szeret az, aki a túlélésemet jelentené, megsemmisülök.
Ezzel a hiánnyal máig együtt élek, korábban tudattalanul, most már tudatosan. Nem mindig jelentkezik, ha épp be van töltve a szeretet- vagy kapcsolódáshiány, akkor alszik. De ha kiürülnek a raktárak, akkor elérhetetlenség, elutasítottság, magamra hagyottság érzéseinek formájában megmutatkozik, valakire vetítve. Van, hogy a párkapcsolatban, van, hogy a saját gyerek iránti vágyban – páromra, vagy a várt babára – vetítem ki a szimbiotikus hiányt. Az érzést, hogy létfontosságú lenne, hogy közel legyek hozzá, és mivel elérhetetlennek érzem, azt jelenti, nem szeretnek, nem létezem, megsemmisülök.

Hogyan kezdődik? Hogyan ébred fel ez a sérülés? Úgy, hogy félelemből, megfelelésből, tudatosság hiányából, a saját magam számára nem vagyok elérhető, elutasítom magam. Eltávolodok magamtól, nem elégítem ki a testi-lelki szükségleteimet, nem vagyok önazonos, nem kapcsolódom magammal, elnyomom, vagy például túlterhelem magam.
Ezután kezdem elérhetetlennek érezni a másikat – akibe éppen projektálom a hiányomat.
Ahhoz, hogy elérhető legyek magam számára, elfogadjam magam, tudatosnak kell lennem, határokat kell húznom, konfrontálódnom és kérnem is kell. Oda kell figyelnem magamra, és megadnom magamnak, amire testileg-lelkileg szükségem van. Csupa gyakorolandó dolog! A felnőtt részemből felelősséget vállalni a gyermeki részem jóllétéért.
Nem attól kell várnom a megoldást, akibe projektáltam a hiányt. Mert valójában nem ő okozza. Ha rendben vagyok belül, akkor nem érzékelem a külvilágban ezt a hiányt. Megengedem a hiányt, elfogadom, hogy a személyiségem része itt és most. Mivel már tudatában vagyok, az én felelősségem gondoskodni magamról. Én tudok tenni azért, hogy jól legyek. Hogy ne legyek annyira lemerülve, hogy külső szereplőkbe, helyzetekbe projektáljam a belső hiányomat. Remélhetőleg minél többet gondoskodom így magamról, annál inkább beépül, kialakulnak a szokásaim, és annál kevésbé fognak majd lemerülni azok a bizonyos elemek.

Az alábbi cikk, melyet Pap Judit írt, egy ilyen mély megértésről, belső változásról, tapasztalatról szól.
Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De nagyon szeretem azt is, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.

Mindent szabad.
Ez volt az egyik a rengeteg “legfontosabb” üzenet között, amely a polinéz masszázstanfolyamok közben kezdett meggyökerezni, majd szép lassan kihajtani bennem.

A polinéz masszázsnak van egy gyönyörű-szép, áramló, táncos-hullámzós koreográfiája, vannak alap mozdulatok, amelyeket miután megtanultunk, szabadon improvizálhatunk. Akár új elemeket is beletehetünk a sorba, természetesen a vendég biztonságát, határait végig szem előtt tartva.
Egy szabálykövető, eddigi életét szigorú keretek közé zárva, általában passzívan, sokszor áldozat szerepben élő embernek, mint amilyen én is voltam, ez nagyon nagy kihívás. Mi az, hogy perceken át nekem kell eldöntenem, mit milyen mozdulat kövessen?! Természetesen táncolni sem szerettem korábban… Ezeket nem lehet fejből csinálni, belülről kell, hogy induljanak a mozdulatok. Ehhez először is meg kell érkeznem a testembe, és kapcsolódnom kell magammal, hagynom kell, hogy az elmém helyett a szívem irányítson. Nem bújhatok a szabályok és a koreográfia mögé, hanem meg kell mutatnom magamat, azt, ami éppen bennem van. Meg kell lennie annak a hitnek bennem, hogy mindent szabad, és hogy bármit is csinálok, az jó, ha belülről jön.
Ráadásul mindezt nem egyedül, úgy, hogy senki sem lát. Hanem igencsak szorosan kapcsolódva egy másik, gyakran idegen emberrel!

Azóta már egyre jobban élvezem ezeket az improvizatív részeket a masszázsban is, és a szabadtáncban is. Tanulom, gyűjtöm a tapasztalatokat arról, hogy szabad kapcsolódnom magammal, szabad megmutatnom magam, szabad irányítanom. És akkor is szerethető vagyok. Azt is tanulom, hogy ami bennem van, az az én igazságom, az vagyok ÉN. Adhatok neki hangot, mozdulatot, érzelmeket. És akkor is szerethető vagyok. Mi mindenre nem adtam engedélyt magamnak, mi mindenről szoktattam le magam eddigi életem során? Mi mindenről hittem el, hogy nem szabad, mert akkor nem leszek szerethető? Elzártam, lefagyasztottam magamat, nem engedtem ki, ami bennem van. Mert azt hittem magamról, hogy úgy, ahogy vagyok, nem vagyok szerethető. Emögött pedig a mélyben halálfélelem van – ha nem szeretnek, megsemmisülök. Ez egy nagyon régen a múltban belém épült igazság, amely a jelenben is meghatároz, mert belevetítem jelenbéli helyzetekbe. 

Jelenlegi tudásom, hitem szerint mindennek az alapja az önszeretet. Az önszeretet növekedésével párhuzamosan a halálfélelem elkezd zsugorodni, egyre kevésbé irányítja az életem. Egyre kevésbé várom a külvilágtól a szeretetet, ha megkapom magamtól. 

Természetesen ez egy hosszú folyamat, hullámvölgyekkel. Van, hogy hiába van már meg fejben ez a tudás, ugyanúgy azon kapom magam: már megint elfelejtettem, hogy mindent szabad! Már megint elrejtem magam, nehogy ne szeressenek… Amíg erősebb a régi minta, addig ez van… De minél többször döntök a “Mindent szabad” igazsága szerint, és minél többet vagyok elfogadó, mély, igazi szeretettel teli kapcsolódásokban, annál inkább az önszeretetből fognak indulni az érzéseim, gondolataim, cselekedeteim.

Pap Judit beszámolója következik a Várandósmasszázs-tanfolyamról.
Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De nagyon szeretem azt is, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.

2022. januárjában vettem részt a Polinéz várandósmasszázs-tanfolyamon. Öt napunk volt az időtlenségben, puhaságban, hótakaró alatt. Áramlásban, szépségben, meghatottságban.
Ha a polinéz masszázstanfolyammal elindultam belső gyermekem átölelése, hiányaim betöltése útján, akkor a polinéz várandósmasszázs tanfolyammal még mélyebb vizekre eveztem félelmeim tengerén. Mert amerre a félelmeink és a sérüléseink vannak, arra vezet a fejlődés, az átalakulás útja, nem igaz? És nekem ezzel a témával kapcsolatban volt bőven dolgom.
Különleges volt ez a csoport, mert egy 3 hónapos pici baba volt a legfontosabb résztvevő, a legnagyobb tanítónk. És különleges volt azért is, mert azok számára is nyitott volt, akiknek nincs gyermekük, így ott lehettem én is.

Mit is tanultunk ezen a tanfolyamon, mivel teltek a napjaink?
Gyakoroltuk a lelassulást, a kontroll elengedését, rugalmasságot. Hogy minden jó pont úgy, ahogy van, pont abban a tempóban, minden résztvevő szükségleteire odafigyelve. Bár a “sima” polinéz masszázs is erről szól, de itt megtapasztaltuk, hogyan teremtsünk még mélyebb biztonságot és elfogadást, hogyan öleljük körbe szeretettel a várandós Nőt és a benne növekvő Csodát.
Nekem még nincs gyermekem. Ehhez a tényhez sok szomorúság kötődik. A próbálkozáshoz, a “sikertelenséghez”, ahhoz, hogy egy időben mindenhol kismamákat, babákat láttam magam körül, és voltak/vannak olyan időszakok, amikor ez nagyon fájt/fáj. A bennem lévő értelmező szótár szerint az, hogy nekem nem adatik meg a kisbaba, azt jelenti, hogy én nem vagyok elég jó, nem érdemlem meg, amire annyira vágyom. A szótár átszerkesztése időközben már folyamatban van. 

Már a polinéz alaptanfolyamnál is előfordult, hogy megjelent bennem, hátrányban vagyok a gyermektelenség miatt, hiszen a polinéz masszázs egy síkon valójában egy babamasszázs felnőtteknek, a kisbabakori énünk hiányait töltjük a jelenléttel, érintésekkel, figyelemmel. Ott is dolgoznom kellett azokkal a kétségekkel, hogy tudok-e én azzal az anyai minőséggel, olyan gondoskodással, gyöngédséggel érinteni, ahogyan ehhez a masszázshoz szerintem szükséges? Úgy éreztem, hiányában vagyok a mintának, és magának a minőségnek. Hát még egy várandósmasszázs-tanfolyam – mit keresnék én ott, hogyan lenne jogom várandósokat masszírozni, ha én magam nem éltem át ezt az állapotot, nincs meg bennem annak a titoknak a tudása, ami az anyákban benne van? Hogyan lehetnék így kompetens?

Ezekkel a kérdésekkel magamban, bátor döntésnek tartom, hogy végül részt vettem ezen a tanfolyamon. Azt pedig, hogy elvégeztem, nagyobb eredménynek éreztem, mint az alap tanfolyam teljesítését. Rengeteg minden átformálódott, gyógyult bennem a tanfolyam hatására. Egy olyan tudással, biztonsággal jöttem el, amelyből abszolút elképzelhetőnek tartom, hogy várandós nőket masszírozzak. Ahogy Anna mondta, igen, az anyává válás lehet hatalmas transzformáló erő, de vannak az átalakulásra más lehetőségek is. Remélem, hogy én is a transzformáció útján járok, amely során felnevelem önmagamat, és amely segítségével egyre inkább tudok anyai minőségből először magamnak adni, magamat megtartani, majd ezt másokra is kiterjeszteni. 

Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De szeretem, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.
Adorján Éva beszámolójának itt olvashatjátok az előzményeit (első, második, harmadik és negyedik rész). Most pedig az ötödik, egyben befejező részt hoztam el nektek.

Nagyjából egy éve ilyenkor már a Polinéz masszázstanfolyam második szintjére készülődtem. A korábbi beszámolóimból kiderül, hogy az önismereti utam vezetett Annához, akivel fél év egyéni munka és egy katartikus első tanfolyami szint után nagyon vártam a következő intenzív 3×5 napot.

Nehéz ügy ez, amikor az embernek látszólag tökéletes az élete. Szerető, támogató szülőkkel a hátam mögött, mit lehet például a gyerekkoromról mondani, azon kívül, hogy szép volt? Pedig valami mégis gátolt a kiteljesedésben, hova tovább, 32 évesen egy lakóautóval menekültem el családostól Európa másik végébe, hogy ne kelljen tovább gyerekként élnem a szüleim mellett.
Hiába tudtam mennyi érték és tudás van bennem, elképzelhetetlenül távolinak tűnt, hogy végre úgy érezzem, önmagamat élem, teljes emberként teszem a dolgom. Pedig nem próbáltam elbújni az árnyékom mögé, a legkevésbé sem – talán éppen ezért volt nyilvánvaló a rendszerhiba. Képes voltam többször kilépni a teljes bizonytalanságba, nyakamba venni a világot, de egyre egyértelműbb volt, hogy segítség nélkül nagyon hosszú lesz az út. És akkor jött Anna.

Tudtam, hogy valami elakadt a rendszerben… miközben jött menetrend szerűen a lelkiismeretfurdalás és a belém programozott illem, hogy mégis mit gondolok én?! Én, a szerencsés, a hibákat keresem ahelyett, hogy hálás lennék?!
Visszatekintve, a legnagyobb szükségem arra volt, hogy végre validálva legyenek a sérelmeim is. Akármilyen kicsik is azok másokéihoz képest. Hogy egy olyan térbe vigyem el magam, ahol lehet, sőt cél az árnyékok mögé nézni, az elbagatellizált sebeket könnyekkel kimosni, és ahol végre nem egyedül vagyok velük. Ahol felkarolhatom, érvényessé tehetem az eddig sötétben rejtőző részeimet – tanúk előtt – mert csak ezekkel együtt lehetek egész.
Nem arról van szó, hogy minden valaha volt bántalmam fel lett tárva. Csak valahogy, egymás testének-lelkének a megtartó érintésében, az együtt jelenlétben, a figyelemben, ami nem minősít, nem értékel, nem elemez, csak tart, csitult az ellenállás, a küzdelem az árnyakkal. Minden, ami vagyok, ami bennem van: LEHETETT – anélkül hogy feltétlenül meg kellene érteni, vagy bármit kellene vele csinálni. És ez a lehet-őség feloldott valamit.

A változás nem volt villámcsapásszerű. Még mindig tart: azóta is, folyamatosan és keményen dolgozom rajta: centiről centire tologatom a határaimat és rendezgetem át az életem. Bizonyos értelemben még mindig be vagyok bábozódva, de már repedezik a burok, és biztosan érzem a pillangó létem.

Sokat változott is az életem: bő fél éve albérletbe költöztünk álmaink vidékére, és hamarosan a saját otthonunk építésébe kezdünk. A szüleimhez való viszonyom a függő és lázadó gyereklétből egészséges és örömteli kapcsolódássá alakult, és kitartóan menetelek a céljaim felé, a korábbi meghatározhatatlan bizonytalanság helyett valami mélyről jövő magabiztossággal, bizalommal.

Anna, és Detti és mind, köszönöm hogy velem voltatok, tartottatok, kísértetek az úton!

Gabi masszőrként dolgozik Spanyolországban (itt találjátok Gabi honlapját). Története, bátorsága, talpraesettsége lenyűgözött amikor a Polinéz masszázstanfolyamon megismertem. Masszázs repertoárjának bővítése mellett fejest ugrott az önismeret mély vizébe is velünk. Kürti Gabriellát kérdezem, mit élt meg a tanfolyamokon, és milyen változásokat hozott az életébe az azóta eltelt bő fél évben a közös munka.

A tavaly nyáron indított sorozat hetedik része következik. Az interjú-sorozatban bemutatkoznak a tanítványaim, így közelebbről is megismerhetővé válnak, jobban láthatóvá és érthetővé válik, hogy ki hogyan indul neki ennek az útnak, illetve hogy mit ad a részvevőknek ez a tanfolyam. A most következő részben Kürti Gabriellával olvashattok interjút. Aki kérdez: Adorján Éva – innentől átadom neki a szót!

Hogyan talált meg, majd hozott el a tanfolyamra a polinéz masszázs?

20 évvel ezelőtt találkoztam vele, Ma-uri masszásként benne volt egy tanfolyamban. Elsőként próbálhattam ki: a ringató, simító mozdulatokkal olyan volt mintha egyszerre hatan masszíroznának és lebegnék, a tengerparton éreztem magam, a pálmafák alatt. Amikor kijöttem nem tudtam megszólalni, de nem is kellett: rám néztek és mindenki sorban állt rögvest, és dobta le a ruháit!
Arra nem gondoltam hogy megtanulnám, de a következő évek alatt több Ma-uri masszázst is kaptam. Az élmény mindig más volt, de a lelkembe beleíródtak a csodás érintések.

Tudatos választás volt hogy az önismeret felé indultál el, vagy inkább benne találtad itt magad? Mesélsz az élményeidről ezzel kapcsolatban?

Spanyolországba kerülve kezdtem el masszírozni, és a sok-sok érintés felhozta bennem azt az érzést, hogy valami nem kerek. Szerettem volna többet tudni, többet adni, mélyebben, őszintébben érinteni. Kérdés volt, hogy mit tanuljak, merre induljak el? Ismertem Annát, követtem a tevékenységét, és amikor elkezdett tanítani, jött a felismerés, hogy én ezt akarom!

Milyen változásokat hozott az életedbe a tanfolyam?

Amikor az első megosztókörben sírni kezdtem, már tudtam hogy nem lesz könnyű öregen, fáradtan újra feleleveníteni a gyerekkorom bántalmazásait. Azzal tisztában voltam hogy mélyre temettem, nehéz lesz a csontvázak kidobálása. Akarom én ezt… de mindig a nehéz, keskeny út, ami előre visz engem. Fájt? Nagyon. Őrjöngtem, toporzékoltam, el akartam menekülni! Egy éven keresztül sírtam éjjel-nappal mindenen. De Anna csak őszinteséget kért, és hogy megengedjem ezt magamnak. Nem volt könnyű, és tanfolyam után még nehezebb volt. Megállíthatatlan cunami, magasságok és mélységek, néha van olyan érzés bennem hogy ehhez egy élet kevés! Ez az év is tele van kihívásokkal, a világ változásai, félelemkeltés, butaságok, hazugságok…

Kaptál valamiféle támpontot, ami veled van a nehezebb helyzetekben?

Így utólag azt hiszem, hogy (már?) nem a bántalmazott gyermek szempontjai és meg nem élt érzelmei alapján cselekszem, talán megfontoltabban reagálok erre a változásra. Nem sikerül rögtön, de akkor újból elkezdem elölről! Nem féltem az életem már, a pofonok jönnek-mennek, elhajlok majd felegyenesedem mint masszás közben, amikor hajolsz az olajért és simítod a testet, benne a lelket aki bizalmat szavazott neked. Tudom hogy ez karma: ahogy érintek úgy érintem magamat, a világot. Most ennyit tudok tenni a mindennapjaimmal, a munkámmal ami számomra szolgálat, és minden pillanatát úgy élem meg hogy nem tudom meddig tehetem meg… amíg jönnek és a kicsi vállalkozásom bírja.

Gyakran használod a tanult technikát? Hogyan fogadják a vendégeid?

Rendszeresen megélem ezt a csodát, az érintés szavak nélküli varázslatát. A vendégeim elviszik magukkal és emlékeznek. Van egy nyelv, az érintés, amiből szinte mindenki keveset kapott, fogadott. Mindenkit elküldenék erre a masszás tanfolyamra önismerettel, body workkel ! Az igazi kapcsolódás engedélyét adod meg magadnak, a többiek figyelme már csak hab a tortán!

Köszönöm a válaszaidat Gabi, és további sok sikert kívánok neked!

A tavaly nyáron indított sorozat hatodik része következik. Az interjú-sorozatban bemutatkoznak a tanítványaim, így közelebbről is megismerhetővé válnak, jobban láthatóvá és érthetővé válik, hogy ki hogyan indul neki ennek az útnak, illetve hogy mit ad a részvevőknek ez a tanfolyam. A most következő részben Kontra Eleonórával olvashattok interjút.
Aki kérdez: Adorján Éva – innentől átadom neki a szót!

Nórával a Polinéz masszázstanfolyam második szintjén kerültünk egy csapatba. Spanyolországi élete, személyisége és életereje magával ragadott, mindig szívesen hallgattam, inspirálónak tartottam a történeteit. Kontra Eleonórát kérdezem.
Hogyan találkoztál a Polinéz masszázzsal, és mi volt az a benyomás, ami elhozott a tanfolyamra?

Régóta érdekel a test-lélek-szellem hármassága, és hogy mi lehet még azon is túl. Kozmetikusként az arc elváltozásainak okaira kerestem válaszokat, ami nem korlátozódott csak a fizikai testre. A bizalom, érintés, figyelem, jelenlét nekem fontos volt. Hogy biztonságban és elfogadva érezzék magukat azok akik engem választottak, legyen bármilyen problémájuk.
Egyre inkább az volt az érzésem, hogy a teljes egésszel hatásosabb és eredményesebb foglalkozni. Így jutottam el a különböző energetikai kezelésekhez, amikkel – mint közben rájöttem – először saját magamon ajánlott dolgozni. Folyamatosan kerestem mindig valami újat, mást.
Ebben az önismereti labirintusban számomra határozottan helye volt a testmasszázsoknak is.
Aztán egyszer láttam videón egy bemutatót… na ott valami varázslat történt. Eltűnt a külvilág, belekerültem valami csodálatos áramlásba, ahogy a masszőr egy véget nem érő mozdulattal hullámzik végig a testen, ringatja a zene ritmusára… és ott volt még valami titok, ami kinyitotta az egész lelkem valami határtalan öröm és bizonyosság felé. Innentől kezdve “bekattantam”. Nekem ez kell. Ezt kerestem.
Aztán valahogy az életemben változások jöttek, Spanyolországba költöztünk, itt alakítottunk ki új életet. A masszázs azonban folyamatosan kívánságlistán volt. És egy itteni ismeretségnek köszönhetem, hogy megismerhettem Annát, és eljuthattam a tanfolyamra. Végre.

Milyen volt belecsöppenni, betöltötte a várakozásaidat?

Kíváncsiság volt bennem. Amibe tényleg belecsöppentem, az a bodywork. Nem volt benne tapasztalatom így igazán nem is tudtam mi történik… egészen a legelső gyakorlatig. Amikor is azonnal és feltartóztathatatlanul ömleni kezdett a könny a szememből… meg a második után is… meg utána is. Ezután az érzelmi cunami után egész más megérinteni egy másik embert, lelket…

Volt, amiben mást kaptál, mint amire számítottál?

Titkot mentem kutatni, masszázst tanulni. Kaptam varázslatot, metamorfózist. Kaptam többet magamból. Kaptam feltétel nélküli bizalmat, tiszteletet, figyelmet, elfogadást, szeretetet. Lehettem sebezhető, lehettem furcsa, lehettem erős, és lehettem az ami akkor éppen lenni akartam. Kaptam kereteket amiben mindez lehettem. Anna tudása és határozott jelenléte önbizalmat adott. Felismerhettem a határaimat. És megengedésbe kerülhettem velük. Ezáltal a másik elfogadása, sérülékenysége, határainak tiszteletben tartása is más értelmezést nyert. Kezdtem megérteni a polinéz masszázsban rejlő varázslatot. Tanultam egy olyan masszázstechnikát, ami meglehetősen ritka. Ráadásul rengeteg masszázst kaptam… És amikor a vendégeimen tapasztalom a masszázs csodáját az még mindig meglep és lenyűgöz. Igen, mindenben mást is kaptam…

Volt olyan, ami az elején vagy folyamatban megijesztett, ami nehézséget okozott? Feloldódott ez közben?

Egy kicsit vicces volt, amikor tanultuk a mozdulatokat, úgy éreztem magam mint az a bizonyos elefánt abban a bizonyos boltban… valahogy az ami Annának olyan lendületesen áramló volt, az nálam szögletesen kockásnak érződött… hát, hogy ebből hogy lesz ringatós-hullámzós? Vajon ebből mit érezhet az akit masszírozok? Nem találtam sem a helyemet sem a fogást. Aztán Anna megnyugtatott hogy bele fogok jönni. Később megtanultam, hogy inkább azzá kell válnom… ez a gyakorlások során egyre gyakrabban sikerült, néha csak pillanatokra, néha kicsit hosszabban. Még alakul.

Kozmetikusként dolgozol, és már az elején beszámoltál róla, hogy a Polinéz masszázst be tudod építeni a munkádba. Hogy vagy ezzel most, fél évvel a tanfolyam után? Hogyan szőtted bele a masszázst a tevékenységedbe?

A Polinéz masszázs természetesen az arcra is kiterjed. Az arcon megjelennek az érzelmek, eddig megélt, fel nem dolgozott traumák, és a testben lejátszódó elváltozások, folyamatok is. A Polinéz masszázs arcmasszázsa oldja a stresszt, blokkokat, nem csak az arcon hanem az egész testben. Szeretik a vendégek, mert olyan különleges, és mintha lebegnének közben… hát ez nem csodálatos?