NEM TÖRTÉNT SEMMI KÜLÖNÖS

Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogy tud segíteni ez a képzés. De szeretem, amikor nem én győzködlek erről titeket, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.
Adorján Éva beszámolójának első részét itt olvashatjátok: Mit keresek én egy polinéz masszázstanfolyamon?, a másodikat pedig itt: Mi van, ha mégsem történik semmi?, most pedig a harmadik részt hoztam el nektek.

Nem történt semmi különös.

Harmadik szint. Valamivel kevesebb elvárással, és magamban csinos kis zűrzavarral érkeztem a tanfolyamra. Négy héttel korábban úgy mentem haza, hogy valami bennem ragadt, most pedig elkezdett belül kavarogni.

Ennyi együtt töltött idő után a felszínre törtek, vagy nyilvánvalóbbá nagyítódtak a félelmeim hogy túl sok vagyok, hogy tuti hisztisnek, kellemetlennek, idegesítőnek tartanak a társaim. Már az indulás előtt belekavarodtam önmagamba, és szégyenben tocsogva érkeztem meg a tanfolyamra (ezek a véletlenek!). Aztán a bodywork gyakorlatok és a masszázsok alatt is fel-fel buggyant belőlem a félelem hogy túl sok vagyok, hogy elég jó vagyok-e, megfelelek-e. A félelem az autoritástól, vagy hogy autoriter vagyok. És a szégyen. Szégyen mindig és minden miatt, mintha a lényem szerves része lenne.

Valahogy belém kódolódott, hogy akkor vagyok szerethető, ha hasznos/okos/szép vagyok és minimum tökéletes. Csak mások miatt lehetek értékes, és persze másokhoz viszonyítva. Folyamatosan éhezem az elismerést, a visszajelzést, mintha anélkül nem lennék senki. Áttetszővé válnék, kiürülnék. Eltűnnék.

Ha pedig megkapom a pozitív visszacsatolást, szinte rögtön mintha tízszeres erővel törne rám a HIÁNY. Mondjátok még hogy jó vagyok, hogy számítok, hogy értékes vagyok!

De betölthető valaha ez a hiány? Lehetek még valaha elég jó?

Végül nem történt hatalmas beborulás és megváltódás, mint ahogy – remélhetőleg – a többségünkkel nem történtek hatalmas traumák sem (én szerencsésnek mondhatom magam). De ki az, aki méregeti a sérelmeinket, aki megállapíthatja, hogy a szégyeneim mennyire fájnak, hogy mekkora az űr belül? Ki méri le, hogy a félelmeim mennyire korlátozzák az életem? Mert a nonstop szégyen és a sosem vagyok elég jó érzés csak befolyásolja a mindennapjaimat, a kapcsolataimat, a boldogulásomat. A sok apró kis felbuggyanó szar igenis jelentőséggel bír.

Ahogyan fontos és jelentős a sok apró kis nemszar is. Megélni hogy jól érnek hozzám, hogy szerethető vagyok amikor idegesítőnek érzem magam. Hogy számít amit adni tudok, akkor is ha nem tökéletes. Hogy szépnek érezhetem magam, függetlenül attól hogy milyen a testem másokhoz viszonyítva, mert önmagamért lehetek szép. Hogy pillanatokra megérkezhettem abba, hogy mégis értékes vagyok. Csak úgy. 

A teljesítményemtől, a kinézetemtől, a viselkedésemtől függetlenül.

Egy védett térben, ami nem a megszokott világ, ahol végre lehet máshogy is érezni mint eddig.

Nem váltódott meg az életem varázsütésre, de apró cseppenként elkezdtem önmagamból visszakapni valamit. Nem nőttek hirtelen szárnyaim, nem történtek nagy csodák. Csak jelen-lét, figyelem adás és kapás, hiteles mozdulatok, kapcsolódások, érintések. Jelei az életnek, amiből el lehet kezdeni levegőt venni. Betöltögetni azt a hatalmas űrt.

Nem történt semmi különös…

Egy gondolat “NEM TÖRTÉNT SEMMI KÜLÖNÖS” bejegyzéshez

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.