Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogy tud segíteni ez a képzés. De szeretem, amikor nem én győzködlek erről titeket, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.
Adorján Éva beszámolójának első részét itt olvashatjátok: Mit keresek én egy polinéz masszázstanfolyamon?, most pedig a második részt hoztam el nektek. Őszinte, szókimondó cikkét változtatás nélkül közlöm.

A polinéz masszázstanfolyam első szintje nagy áttörést, és kézzel fogható változásokat hozott az életembe. Hazatérve a párkapcsolatom 180 fokos fordulatot vett, az érzéseim és reakcióim varázsütésre átalakultak, és az életem dinamikája formálódni kezdett a vágyott irányba. Ez így leírva olcsó marketing dumának tűnhet, de tényleg megdöbbentő volt a helyzet.

Mondanom sem kell, kitaláltam, hogy folytatom a tanfolyamot, amit a legkevésbé sem terveztem eredetileg.

Nyár végén éppen egyik országból költöztünk egy másikba (mi az hogy költöztünk, még most, három hónappal később sincs hol laknunk), feladva kábé minden biztos pontot hogy egy merész víziót felépítsünk az abszolút nulláról, miközben egy kiskorú személyről gondoskodunk nem mellesleg. Ebben az élethelyzetben havonta öt napra lekapcsolni magam, az én fejemben szürreális anyagi vonzattal tetézve, nem tűnt éppen logikus lépésnek. Kivéve, ha ettől képessé válok mondjuk a teleportálásra, vagy csillámpónivá válok, ami végül is az első szint tapasztalataiból kiindulva reálisnak tűnt.

Gyaníthatjátok, hogy hatalmas elvárás- és félelemhalmokkal ültem be csoporttársam autójába Albertisra, vagyis a polinéz masszázstanfolyam második szintjének helyszíne felé.

Mert mi van, ha mégsem történik SEMMI?

Ha hiába vállaltam ezt az erőn felüli áldozatot? Ha elbukom, ha végül kiderül hogy hülye, naiv lúzer vagyok?

Visszagondolva – és az önismereti folyamatok dinamikáját ismerve – egyértelmű, hogy pont ezekkel a félelmekkel volt dolgom, de most kanyarodjunk vissza a féléshez. Mert hiszen amikor az ember éppen fél, akkor éppen fél. Nem pedig elemezget és tudatosan önismer. Ha az ellenállással van dolgom, akkor éppen ellenállni fogok, mint ahogyan azt a dackorszak közepén rendesen illik. Zsigerből. Az önismereti folyamat és a bodywork lényege pont az, hogy átélhessem azt, ami éppen van, ami ott és akkor megjelenik bennem; olyan érzelmi állapotokat nagyrészt, amelyekben szúr, feszít, fáj, félelmetes, idegesítő lenni. Elemezni, szétszálazni ráér utólag – a tanfolyamon természetesen sor kerül erre is.

És éppen a jelentéktelennek tűnő, látszólag nem az önismereti munkához kapcsolódó, piszlicsáré helyzetek és érzések, mint egy ilyen látszólag logikus félés is tükrözhetik az éppen aktuálisan feldolgozandókat. Néha szokták.

Ja nem nálam, én csak úgy féltem. Rettegtem. Feszültem. Ellenálltam. Hárítottam. Aztán valahogy gyanús lett, hogy eközben tudattalanul, hétszáznegyvenkét lepel alatt talán valami általam detektálhatatlan módon provokálok is ártatlanul pislogok. Meg hogy valami effélét művelhetek önsorsrontó módon úton útfélen, mindenféle helyzetekben és kapcsolatokban (én nem, de ez a szitu valahogy gyanús). És tolom a passzív agressziót is, úgy fest. WTF. Egész életemben empatikus, megértő, előzékeny nem zavaró ember igyekeztem lenni. Most akkor mi. a. picsa. van?!

Testileg, lelkileg olyan érzésem volt a tanfolyam második szintjének a végére, hogy valami bennem rekedt, és felrobbanni készül. Az áttörés elmaradt, nem lett belőlem csillámpóni. Se.

Oké. Nyugi. VALAMI (khm) még történhet a a következő szinteken, nincs minden veszve. Folytatom…