Az alábbi cikk, melyet Pap Judit írt, egy ilyen mély megértésről, belső változásról, tapasztalatról szól.
Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De nagyon szeretem azt is, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.

Mindent szabad.
Ez volt az egyik a rengeteg “legfontosabb” üzenet között, amely a polinéz masszázstanfolyamok közben kezdett meggyökerezni, majd szép lassan kihajtani bennem.

A polinéz masszázsnak van egy gyönyörű-szép, áramló, táncos-hullámzós koreográfiája, vannak alap mozdulatok, amelyeket miután megtanultunk, szabadon improvizálhatunk. Akár új elemeket is beletehetünk a sorba, természetesen a vendég biztonságát, határait végig szem előtt tartva.
Egy szabálykövető, eddigi életét szigorú keretek közé zárva, általában passzívan, sokszor áldozat szerepben élő embernek, mint amilyen én is voltam, ez nagyon nagy kihívás. Mi az, hogy perceken át nekem kell eldöntenem, mit milyen mozdulat kövessen?! Természetesen táncolni sem szerettem korábban… Ezeket nem lehet fejből csinálni, belülről kell, hogy induljanak a mozdulatok. Ehhez először is meg kell érkeznem a testembe, és kapcsolódnom kell magammal, hagynom kell, hogy az elmém helyett a szívem irányítson. Nem bújhatok a szabályok és a koreográfia mögé, hanem meg kell mutatnom magamat, azt, ami éppen bennem van. Meg kell lennie annak a hitnek bennem, hogy mindent szabad, és hogy bármit is csinálok, az jó, ha belülről jön.
Ráadásul mindezt nem egyedül, úgy, hogy senki sem lát. Hanem igencsak szorosan kapcsolódva egy másik, gyakran idegen emberrel!

Azóta már egyre jobban élvezem ezeket az improvizatív részeket a masszázsban is, és a szabadtáncban is. Tanulom, gyűjtöm a tapasztalatokat arról, hogy szabad kapcsolódnom magammal, szabad megmutatnom magam, szabad irányítanom. És akkor is szerethető vagyok. Azt is tanulom, hogy ami bennem van, az az én igazságom, az vagyok ÉN. Adhatok neki hangot, mozdulatot, érzelmeket. És akkor is szerethető vagyok. Mi mindenre nem adtam engedélyt magamnak, mi mindenről szoktattam le magam eddigi életem során? Mi mindenről hittem el, hogy nem szabad, mert akkor nem leszek szerethető? Elzártam, lefagyasztottam magamat, nem engedtem ki, ami bennem van. Mert azt hittem magamról, hogy úgy, ahogy vagyok, nem vagyok szerethető. Emögött pedig a mélyben halálfélelem van – ha nem szeretnek, megsemmisülök. Ez egy nagyon régen a múltban belém épült igazság, amely a jelenben is meghatároz, mert belevetítem jelenbéli helyzetekbe. 

Jelenlegi tudásom, hitem szerint mindennek az alapja az önszeretet. Az önszeretet növekedésével párhuzamosan a halálfélelem elkezd zsugorodni, egyre kevésbé irányítja az életem. Egyre kevésbé várom a külvilágtól a szeretetet, ha megkapom magamtól. 

Természetesen ez egy hosszú folyamat, hullámvölgyekkel. Van, hogy hiába van már meg fejben ez a tudás, ugyanúgy azon kapom magam: már megint elfelejtettem, hogy mindent szabad! Már megint elrejtem magam, nehogy ne szeressenek… Amíg erősebb a régi minta, addig ez van… De minél többször döntök a “Mindent szabad” igazsága szerint, és minél többet vagyok elfogadó, mély, igazi szeretettel teli kapcsolódásokban, annál inkább az önszeretetből fognak indulni az érzéseim, gondolataim, cselekedeteim.