Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De szeretem, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.
Adorján Éva beszámolójának itt olvashatjátok az előzményeit (első, második, harmadik és negyedik rész). Most pedig az ötödik, egyben befejező részt hoztam el nektek.

Nagyjából egy éve ilyenkor már a Polinéz masszázstanfolyam második szintjére készülődtem. A korábbi beszámolóimból kiderül, hogy az önismereti utam vezetett Annához, akivel fél év egyéni munka és egy katartikus első tanfolyami szint után nagyon vártam a következő intenzív 3×5 napot.

Nehéz ügy ez, amikor az embernek látszólag tökéletes az élete. Szerető, támogató szülőkkel a hátam mögött, mit lehet például a gyerekkoromról mondani, azon kívül, hogy szép volt? Pedig valami mégis gátolt a kiteljesedésben, hova tovább, 32 évesen egy lakóautóval menekültem el családostól Európa másik végébe, hogy ne kelljen tovább gyerekként élnem a szüleim mellett.
Hiába tudtam mennyi érték és tudás van bennem, elképzelhetetlenül távolinak tűnt, hogy végre úgy érezzem, önmagamat élem, teljes emberként teszem a dolgom. Pedig nem próbáltam elbújni az árnyékom mögé, a legkevésbé sem – talán éppen ezért volt nyilvánvaló a rendszerhiba. Képes voltam többször kilépni a teljes bizonytalanságba, nyakamba venni a világot, de egyre egyértelműbb volt, hogy segítség nélkül nagyon hosszú lesz az út. És akkor jött Anna.

Tudtam, hogy valami elakadt a rendszerben… miközben jött menetrend szerűen a lelkiismeretfurdalás és a belém programozott illem, hogy mégis mit gondolok én?! Én, a szerencsés, a hibákat keresem ahelyett, hogy hálás lennék?!
Visszatekintve, a legnagyobb szükségem arra volt, hogy végre validálva legyenek a sérelmeim is. Akármilyen kicsik is azok másokéihoz képest. Hogy egy olyan térbe vigyem el magam, ahol lehet, sőt cél az árnyékok mögé nézni, az elbagatellizált sebeket könnyekkel kimosni, és ahol végre nem egyedül vagyok velük. Ahol felkarolhatom, érvényessé tehetem az eddig sötétben rejtőző részeimet – tanúk előtt – mert csak ezekkel együtt lehetek egész.
Nem arról van szó, hogy minden valaha volt bántalmam fel lett tárva. Csak valahogy, egymás testének-lelkének a megtartó érintésében, az együtt jelenlétben, a figyelemben, ami nem minősít, nem értékel, nem elemez, csak tart, csitult az ellenállás, a küzdelem az árnyakkal. Minden, ami vagyok, ami bennem van: LEHETETT – anélkül hogy feltétlenül meg kellene érteni, vagy bármit kellene vele csinálni. És ez a lehet-őség feloldott valamit.

A változás nem volt villámcsapásszerű. Még mindig tart: azóta is, folyamatosan és keményen dolgozom rajta: centiről centire tologatom a határaimat és rendezgetem át az életem. Bizonyos értelemben még mindig be vagyok bábozódva, de már repedezik a burok, és biztosan érzem a pillangó létem.

Sokat változott is az életem: bő fél éve albérletbe költöztünk álmaink vidékére, és hamarosan a saját otthonunk építésébe kezdünk. A szüleimhez való viszonyom a függő és lázadó gyereklétből egészséges és örömteli kapcsolódássá alakult, és kitartóan menetelek a céljaim felé, a korábbi meghatározhatatlan bizonytalanság helyett valami mélyről jövő magabiztossággal, bizalommal.

Anna, és Detti és mind, köszönöm hogy velem voltatok, tartottatok, kísértetek az úton!