Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogy tud segíteni ez a képzés. De szeretem, amikor nem én győzködlek erről titeket, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.
Adorján Éva beszámolójának itt olvashatjátok az első részét, itt a másodikat, itt pedig a harmadikat. Most pedig a negyedik részt hoztam el nektek.

A tanfolyam negyedik, utolsó szintjére zaklatottan, nyugtalanul érkezem. Nem tudom mi van, mintha magam előtt futnék. Mintha épp mindig valami mást kéne csinálnom, mintha valami fontosat elfelejtettem volna. Néha azon kapom magam, hogy már levegőt sem veszek.

A bodywork gyakorlatok első élménye, hogy nem tudok a zenére mozdulni, nincs ami elindítson. Hiányzik valami alap(vető), pedig ott van bennem a mozdulat, a vágy. Ettől frusztrált leszek. Ugyanezt élem meg az életemben is, nincs honnan indulni, lendületet, erőt venni, pedig minden képesség ott van bennem, tudom. Olyan, mint a gyerekkoromban gyakran visszatérő álom: futnék, de nem mozdul a testem. Tudom hogy képes vagyok rá, mégsem sikerül.

Masszírozni jó. Eddigre nagyjából egyértelművé vált, hogy dolgom van az érintéssel mégis. Az évek alatt eltávolodtam a masszázstól, és most összeállt a kép, miért is érzek hívást erre kezdettől. De masszázst kapni, annak ellenére hogy nagyon vágyom rá, nem mindig teljes ellazulás. Volt persze ágyon szétfolyás is, tudom, hogy ezt is meg tudom élni benne, de most inkább a düh és a frusztráció jön elő. A fenébe is, pedig annyira szeretném élvezni!

Na jó, rendben, végül is nem az élvezerért jöttem. Feltett szándékom volt a sötét bugyraimban turkálni, hiszen ritka alkalom, hogy lehetőségünk van eljutni, elpuhulni odáig. Egy regresszív állapotban pedig, tulajdonképpen adekvát reakció ez is. Itt, a masszázsok és bodywork gyakorlatok puha, biztonságos ritmusában lerepedt a felnőtt-jelmez, és én egyszerre nyűgös, „hisztis” kislány lettem. Semmi nem elég jó.

És itt lehet nem jó is, itt ennek is tere van. Lehetek „rossz”, kellemetlen, lehetek önmagam. Tartotok. Én pedig elkezdhetem keresni a talajt. Az erőmet, azt a biztos pontot, az alapot ahonnan mozdulni tudok.

Csend van, lassan levegőt venni is elkezdek. És ahogy lassulok vissza önmagamhoz, kiderül, hogy az origóm is megvan valahol. Csak folyton rohanok, valami folyton hajt hogy fussak előre, mielőtt ebből a belső erőpontból vehetnék lendületet.

És akkor bevillan a kisbaba aki kiságyban alszik, egyedül a sötét szobában, aki nem sír, nem hisztizik és időre éhes. Mikor követtem én valóban a saját, belső ritmusomat, szükségleteimet? A külvilágnak igyekszem megfelelni, vélt és valós elvásároknak, az önmagamhoz való kapcsolódás helyett. Hirtelen tisztán láttam ezt a régi, belém égett mintát, pedig mindig azt hittem, autentikus vagyok. Nem akartak ügyvédnek / közgazdásznak / orvosnak nevelni – és tudom, nagyon sokan még arra is azt mondanák, hogy bárcsak – járhatom a magam útját, tudatosan figyelek, tudom mit akarok… mégsem önmagamból mozdulok, mégsem (vagyok) elég jó valahogy…

Hát eddig jutottam. Nem lett szépen lekerekített ív, sem szirupos hepiend. Most vagyok csak igazán összezavarodva, hát ez a film csak most kezdődik. De érzem hogy jól van ez így, mély, megkövesedett zacc kavarodott fel. Természetes is hogy IDŐ, mire kezdek vele valamit.

Bebábozódtam, pár hónapig hagyjatok.