A facebook a reggeli kávézás-olvasgatás közben előhozott a privát profilomon egy képet régről, amiről már el is felejtkeztem. Egy képet, amit én rajzoltam, valamikor tizenegy-két éve.

Nézegettem ezt a képet, és eszembe jutott egy csomó emlék ezzel kapcsolatban, és ezek az emlékek mind a masszázshoz voltak köthetőek. Úgy döntöttem, hogy ezekről mesélek nektek kicsit ma.

Arról fogok mesélni, hogy milyen ereje van annak, amikor mélyen át tudod élni azt, hogy biztonságban vagy.
Végre.
Addig talán fel sem tűnt, hogy ez valami olyan, ami nem része az életednek, Ami talán sosem volt része. Ami bármennyire is bizarr ezt így leírni: új érzés számodra. Pedig fel sem tűnt mostanáig, hogy hiányzik valami.

Írtam már itt régebben arról, hogy milyen volt a legelső Ma-uri masszázsélményem: elmeséltem a masszázs alatt feltörő érzelmi cunamit, a könnyeket, a belső képek zúdulását.
Nem meséltem viszont arról, hogy mi történt ezután.
Most elmondom ezt is.
Hazamentem, és valahogy nagyon vágytam újra ebben a befelé fordulásban lenni. Magammal lenni. A masszázs másnapján azon kaptam magam, hogy minden lehetséges szabad pillanatomban leülök és rajzolgatok. Hogy mi volt ebben a furcsa?
Hát hogy ez a rajzolgatás egyáltalán nem volt rám jellemző. Évek óta nem vettem akkor a kezembe rajzeszközt, hogy csak úgy a magam örömére rajzoljak. Még általános iskolás koromban nagyon ügyesen és felszabadultan rajzoltam, aztán egy műszaki középiskolában folytattam a tanulmányaimat és ott kihalt belőlem minden önálló vonal. Csak vonalzó mentén, derékszögekben, ceruzával, tussal rajzoltam, nem lehetett hibázni, mert ha hibáztam, elölről kellett kezdeni az egész fránya rajzot. Csak tökéletesnek lehetett lenni, és precíz-élettelen műszaki rajz-hegyeket produkálni.

Na és most ott ültem a négy (akkor még) kicsi gyerekem mellett és kvázi kényszeresen rajzoltam-rajzoltam-rajzoltam. Mintákat, valamennyire ismétlődő motívumokat, ki tudja honnan előbukkanó ábrákat.
Pár napnyi rajzolgatás után érkezett meg egy nagyon kedves barátom, aki ránézett az aktuálisan előttem lévő lapra (ami nem túl sokban különbözött az előzőektől, egyébként) és azt kérdezte: jé, te maori tetoválásokat rajzolsz?
Gőzöm nem volt róla, hogy milyenek a maori minták.
Ilyesmik, mutatom:

Hogy mi történt? Nem tudom. De az mégiscsak tény, hogy valami történt az alatt a masszázs alatt, ha másnaptól elkezdtem spontán módon maori mintákat rajzolgatni.

Aztán a rajz megmaradt, mint rekreációs tevékenység, de lassan átalakult a rajzom is: repetitíven rajzolható, ismétlődő mintákból állt, amikkel akármekkora papírt, akármekkora teret meg tudtam tölteni. És amiben még mindig jó volt lennem.

Aztán egy vendégem, aki a rajzaimat ismerte már egy ideje, de masszázson még akkor járt először nálam, amikor felkelt a masszázságyról, az első mondata az volt, hogy “megértettem a rajzaidat, Anna! Ezek erővonalak, mind! Pont ezt éreztem a masszázs végén, hogy így lüktet és áramlik bennem és körülöttem minden.”

Ez volt az első tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy milyen az, amikor önmagában az, hogy biztonságban lehet lenni, kinyit, kitisztít, kipucol bennem egy eldugult csatornát, az önkifejezés egy módját, ad egy kapcsolódási szálat önmagamhoz.

Volt még ilyen élményem, más szálakat is kaptam-visszakaptam később. Legközelebb majd ezekről is mesélek.

A biztonságot keresni sokszor a legnagyobb komfortzóna-elhagyás.