Sokat olvashattok arról ezen az oldalon, hogy én, mint a Polinéz masszázstanfolyam tanára mit gondolok arról, hogy miért és kinek érdemes erre az útra lépnie, hogy miben és hogyan tud segíteni ez a képzés. De nagyon szeretem azt is, amikor nem én mesélek erről, hanem a részvevők közül szeretné valaki megosztani veletek a tapasztalatait. Azt gondolom, hogy ez hitelesebb és még őszintébb képet adhat az érdeklődők számára.
Pap Judit egy újabb nagyon fontos felismeréséről mesél az alábbi cikkében.

A tanfolyam legelső szintjén, az egyik bodywork gyakorlat engem rögtön nagyon mélyre vitt, megmutatott valamit, amivel aztán hónapokig foglalkoztam, illetve még most is foglalkozom.

Megmutatta, hogy a lehető legjobb helyre csöppentem .
Az anamnézisből – magzati koromról, születésemről és gyermekkoromról rendelkezésre álló információkból, és saját testem bodywork gyakorlatokban tapasztalt jelzéseiből szép lassan körvonalazódott, mi is történt velem életem első, meghatározó időszakában, és tudatosítani tudtam, milyen hatásai vannak ennek a sérülésnek még most, a jelenben is. A testem, a tudattalanom emlékezett, és most már a gyakorlatoknak hála vannak tudatos emlékeim is arról a vigasztalhatatlanságról, végtelen elkeseredettségről, halálfélelemről, amit átélhettem pici baba koromban. Nem is halálfélelem, hanem annak az érzése, hogy nem szeretnek, nem létezem. Ha nem tudok kapcsolódni ahhoz, ha nem szeret az, aki a túlélésemet jelentené, megsemmisülök.
Ezzel a hiánnyal máig együtt élek, korábban tudattalanul, most már tudatosan. Nem mindig jelentkezik, ha épp be van töltve a szeretet- vagy kapcsolódáshiány, akkor alszik. De ha kiürülnek a raktárak, akkor elérhetetlenség, elutasítottság, magamra hagyottság érzéseinek formájában megmutatkozik, valakire vetítve. Van, hogy a párkapcsolatban, van, hogy a saját gyerek iránti vágyban – páromra, vagy a várt babára – vetítem ki a szimbiotikus hiányt. Az érzést, hogy létfontosságú lenne, hogy közel legyek hozzá, és mivel elérhetetlennek érzem, azt jelenti, nem szeretnek, nem létezem, megsemmisülök.

Hogyan kezdődik? Hogyan ébred fel ez a sérülés? Úgy, hogy félelemből, megfelelésből, tudatosság hiányából, a saját magam számára nem vagyok elérhető, elutasítom magam. Eltávolodok magamtól, nem elégítem ki a testi-lelki szükségleteimet, nem vagyok önazonos, nem kapcsolódom magammal, elnyomom, vagy például túlterhelem magam.
Ezután kezdem elérhetetlennek érezni a másikat – akibe éppen projektálom a hiányomat.
Ahhoz, hogy elérhető legyek magam számára, elfogadjam magam, tudatosnak kell lennem, határokat kell húznom, konfrontálódnom és kérnem is kell. Oda kell figyelnem magamra, és megadnom magamnak, amire testileg-lelkileg szükségem van. Csupa gyakorolandó dolog! A felnőtt részemből felelősséget vállalni a gyermeki részem jóllétéért.
Nem attól kell várnom a megoldást, akibe projektáltam a hiányt. Mert valójában nem ő okozza. Ha rendben vagyok belül, akkor nem érzékelem a külvilágban ezt a hiányt. Megengedem a hiányt, elfogadom, hogy a személyiségem része itt és most. Mivel már tudatában vagyok, az én felelősségem gondoskodni magamról. Én tudok tenni azért, hogy jól legyek. Hogy ne legyek annyira lemerülve, hogy külső szereplőkbe, helyzetekbe projektáljam a belső hiányomat. Remélhetőleg minél többet gondoskodom így magamról, annál inkább beépül, kialakulnak a szokásaim, és annál kevésbé fognak majd lemerülni azok a bizonyos elemek.